Víztorony — 1967–68

1967. aug. 10. MTI Fotó: Bud György

»KEHELYEMELÉSES VÍZTORONYÉPÍTÉS

[...] A 34 m átmérőjű és 1000 Mp súlyú medence megépítése terv szerinti helyén kb. 1100 m3 faállvány felhasználását tette volna szükségessé, jelentős idő- és költségtöbblettel. E helyett a vasbeton medencét, ill. annak zsaluzatát nem a terv szerinti helyén, hanem a terepszinten építettük meg. A medence 40–25 cm között változó héjvastagságú, 30°-os kúpos felületéből 6 cm vastagságú részt zsaluzóhéjként előregyártottunk és az EMELKÁ emelőberendezéssel a terv szerinti helyére emeltük. Ezzel a megoldással a korábban már jelzett faállvány helyett 9 m maximális magasságú, 120 m3-es állvány megépítése vált csak szükségessé és egyéb költség-tényezők is jelentősen csökkentek. A szolnoki 2000 m3-es víztorony további jellemző adatai: a toronytörzs belső átmérője 6,4 m, a toronytörzs magassága 51,1 m, a kehelyben a vízszint magassága a tereptől 44,5 m.
A szolnoki víztoronynál a zsaluzóhéj bebetonozása után a vasbetonmedence teljes betonacél szerelését a terepszinten beépítettük tervezett helyére. A zsaluzóhéj legmélyebb körgyűrűjének emelőgyűrűjébe horgonyozták be az EMELKÁ emelőberendezés kötélkiegyenlítő műveit és emelőbakjait. 

Az így előkészített 380 Mp súlyú zsaluzóhéj felemelése a tervezett helyére 4 napig tartott, egy műszakos munkavégzéssel, 17 m-es legnagyobb napi előrehaladással. A zsaluzóhéj külső peremén elhelyezett pozíciós műszerek jelezték a kehelynek a vízszintestől való eltérését, valamint külön biztosítottuk az esetleges széllökések hatásainak — kehely billenése, ütődése a toronytörzshöz — kiküszöbölését is. Az emelt zsaluzóhéjat a terv szerinti helyén a toronytörzshöz rögzítettük és bebetonoztuk, majd a vasbeton kehely betonozását végeztük el.
A vasbeton kehely lefedése patentírozott acélhuzalokra erősített, előregyártott vasbeton elemekből álló függőtető megoldással készült. Mind a tető, mind a vízmedence műanyag szigetelést kapott.«

Technika, 1969. május (a Verseghy Könyvtár archívumából)

1968. márc. 7. MTI Fotó: Mező Sándor

»Szolnoknok új, kétezer köbméteres víztornya. Az OVF (Országos Vízügyi Főigazgatóság) Vízügyi Építő Vállalat május végére fejezi be a város fokozott vízigényének kielégítésére szolgáló hidroglóbuszt.«

http://www.europhoto.eu.com

A Szolnoki Cukorgyár története

Szurovecz Pál

Száz éve már...

1912. március 14-én gyűlt össze a Szolnoki Cukorgyár Rt. alakuló ülése a Budapesti Kereskedelmi Bank székházának üléstermében. Ezt megelőzően Szolnok város képviselőtestülete 1912. február 20-i rendkívüli közgyűlése egyetértett egy cukorgyár megépítésével, és jóváhagyta, hogy a város földterületet biztosítson az építkezéshez és további pénzügyi eszközt is biztosít. 
A cukorgyár felépítése mellett szólt Szolnok vasúti csomóponti helyzete, közúti főútvonala és a Tisza, amely a gyártás folyamán szükséges nagy vízigény mellett az olcsó szállítási eszköz miatt sem volt elhanyagolható. A vármegye Gazdasági Egyesülete vállalta mintegy 5500 kholdon a cukorrépa termelését. 

Amikor eldöntött tény lett a cukorgyár felépítése, az Rt. pályázatot írt ki a gyár felépítésére, amelyet a már több évtizedes múlttal rendelkező prágai Viktor Benes cég kapta meg. A kiírás feltétele volt, hogy a gyár napi 120 vagon répa feldolgozására legyen képes. A bonyolult területi egyezkedések után 1913 tavaszán elkezdődött az építkezés a gyárépítkezésben gyakorlott több száz cseh és szlovák nemzetiségű munkással; akik jó néhányan itt maradtak, letelepedtek és családot alapítottak. Az építkezés rendkívül jól haladt, köszönhetően annak is, hogy a Szüsz téglagyár közel volt az építkezéshez. 1913 őszén már a gépi berendezéseket szállította vasúton az új iparvágányon a Danek és Mares cég. Magyar gyárak is szállítottak berendezéseket, többek között a Röck gyár, valamint a Ganz Villamossági Rt. A két magyar gyár olyan szivattyúkat állított be, melyek napi 20 ezer m3 vizet biztosított az üzem számára mintegy 1200 m hosszú csővezetéken. A kiskunfélegyházi MÁV vonalról leágazva megépített iparvágány hossza több kilométert tett ki, melyet 1913. július 17-én adták át. A gyár 20 hónap alatt épült fel 8,5 millió korona költséggel, munkát, kenyeret adva több száz családnak. 

Az első feldolgozási idény 1914. szeptember 20-án kezdődött és 82 napig december 12-ig tartott. Az 1914-et követő években — mivel az első világháború javában zajlott — akadtak nehézségek. A lassú szállítások miatt pl. 1916-ban a répa romlásnak indult, és ezért csak cukros szeletet állíthattak elő állatok etetésére. 

Csak a háború után adódott mód a gyár korszerűsítésére. 1923-ban a tiszai kirakodáshoz elektromos darut állítottak be, amely a napi 6 vagonos teljesítményt 30 vagonra növelte. Ezzel együtt kiépült a kisvasúti szállítási rendszer a Tisza és a gyár között. Bővítették a készáruraktár befogadását, valamint kettő új melasztartályt építettek. Korszerűsítették és ez által növelték a párolótestek fűtőfelületét, bővült a nyerslé-melegítő részleg is. 

A vákuumállomást a Láng Gépgyár tervezte és építette be. Az üzemeléshez szükséges áram mennyiséget két kisáramfejlesztő szolgáltatta. A plusz energiát a Hungária Villamossági Rt-től kapta a gyár. A 40-es évek elején a gyár a Láng Gépgyártól új áramfejlesztőt rendelt; ekkor vált önállóvá a gyár áramtermelése. 

A gyárépítéssel párhuzamosan a gyár körül kialakítottak egy kolóniát, és mintegy 60 család részére biztosítottak kényelmes lakhatási lehetőséget „ingyen”. E mellett évi természetbeni juttatásban is részesültek. A főbb tisztviselők részére 1924-ben villaszerű épületet emeltek, amelyekben több család lakott. A lakásokhoz kert, valamint baromfi- és disznóól tartozott. Csaknem valamennyi család nevelt jószágot. 1923-tól a lakótelepi és környékbéli családok gyermekei számára az egyik épületrészben elemi iskolai tanítás indult hivatásos tanítóval. 1924-ben már 45 tanulója volt az iskolának. 

A gyártelep nyugati részén állt az a földszintes hosszú épület, amely a vidékről származó idénymunkásoknak épült. Tömegszállás volt főzőhelyiséggel ellátva. Ez a tömegszállás sok üldözött embernek szomorúan felejthetetlen időt juttat eszébe. 1944. június hónapban a városi gettóból ide hozták ki — közmunkára behívott — parasztszekereken csendőri kíséret mellett a zsidókat, majd tovább szállították némelyikőjüket végső állomására. 

A gyártelepi lakásokban lakó dolgozók nagy előnyt élveztek a többi munkással szemben. A gyár évről évre épített be eszközöket a mennyiség és minőség növelésére. A feldogozott répamennyiségből az eredeti súlyhoz viszonyítva több mint 2/3 rész melléktermék keletkezett. A gyár a nyersszelet egy részét a gyárterületen kialakított részen levermelte és onnan a gyár melletti célgazdaságban tartott állatok etetésére lóvontatású csillékben szállította. 

A melasz tárolására az 1920-as évek végén két nagy befogadású tartály épült. A melasz nagy részét a szeszgyárak vásárolták fel. Az eredeti répasúlyhoz viszonyítva 45 % melasz keletkezett. 

A gyárhoz tartozó mezőgazdaság jól jövedelmezett. 1929-ben új szeletszárító állt üzembe. Ebben az időben tört ki a nagy gazdasági válság, nehéz volt a melléktermékek eladása. 

1931-ben ezer vagon szárazszelet halmozódott fel. A gazdasági válság utáni években a hazai cukorfogyasztás meghaladta az évi 12 kg/főt; vagyis ugyanannyi volt, mint 1929-ben. A szóródás nagy volt, a felső réteg 17,5 kg az átlagmunkás 5,5 kg cukrot fogyasztott. 1934 tavaszán a szolnoki gyár több országba — görög, török, India — exportált cukrot. Az 1939/40-re tervezett beruházás elmaradt, ennek okán főleg a diffúziós edények nagyságának bővítése maradt el. A II. világháború alatt többször is akadtak nehézségek, főleg a szállítás terén. 1940-41-ben 10 napig állt a gyár répahiány miatt, mindezek mellett a szénszállítás is akadozott. 

1943-ban a gyár sokat áldozott a szociális létesítmények építésére. 1944-ben épült az úgynevezett kantin épület, amelyben klubszoba, kantin étkezde, könyvtár, sakkterem kapott helyet. 1944. szeptember 2-án egy bombázáskor a gyár iparvágánya is megrongálódott. 

1946-ban Magyarországon volt a rekordokat döntő infláció, a pénznek nem volt értéke. Ennek kapcsán a Szolnoki cukorgyár és a Láng Gépgyár megegyezett abban, hogy a gépgyár szakemberei 100 mázsa cukor fejében megjavították a turbinát (cserekereskedelem). 

1946 őszén a földeken összegyűjtött 355 vagon répából lassított, 25 napos üzemmel 41 vagon cukrot termelt a gyár. Az első időszakban (1914) 12–12 órás műszakban termelt a gyár 514 fővel (416 férfi, 98 nő). A kampány után, karbantartási időszakban pl. 1930-ben 281 férfi és 3 nő dolgozott. Ők voltak a gyár állandó munkásai. A férfiak tanult eredeti szakmájuk mellett a gyártási folyamatban kitanulták a cukorgyártás mesterségét, vagyis kellő szakmával rendelkeztek és élvezték a lakókolónia előnyeit. 

A front elvonulása után 1944/45-ben a károk kijavítása és a takarítás volt az elsődleges. A szűrőtorony belövést kapott. A gyár többi részlege különleges nagy kárt — kivéve a turbinát — nem szenvedett. A gyár belső berendezés tekintetében új dolgokat nem épített be, csak újításokat, ésszerűsítéseket vezettek be, melyeknek során keresztmetszet bővítés lett végrehajtva. Lassan rendeződtek a földtulajdon-viszonyok. A nagybirtokrendszer felbomlott, megkezdődtek a földosztások. A cukorgyárhoz tartozó célgazdaságok egyben maradtak, és ez biztosította a gyár részére a nyersanyagot, később ezekből jöttek létre az állami gazdaságok. Az újonnan földhöz jutottak körében az 50-es évek elejétől erőltették a kollektivizálódást, de ez nehezen ment önkéntes alapon. A földművelők nem ismerték a szovjet típusú kolhoz- és szovhoz rendszert, idegenkedtek tőle. 

1947-ben a szolnoki cukorgyár is állami irányítás alá került, amelynek során miniszteri biztost neveztek ki az élére. 1948 áprilisában végrehajtották a teljes államosítást, és így a Szolnoki Cukorgyár is állami vállalattá alakult. Munkásigazgatókat neveztek ki az élére. Így került a gyár igazgatói székébe Ragó József, a gyár bádogos szakembere, aki később 1950–54 között Szolnok város tanácselnöke lett. 

A Cukorgyár erőműve. Kép A 900 éves Szolnok ipara (Szolnok, 1975.) című könyvből.

1964-től kezdődött el a nagy beruházás, és több mint 15 évig tartott, mialatt szinte teljesen újjáépült, korszerűsödött a gyár csaknem valamennyi részlege. Szinte megszámlálhatatlanok voltak azok a forint milliárdok, amelyeket még a rendszerváltás után is belefektettek. A gyárban zajló rekonstrukciós folyamat vége felé, 1982-ben a szolnoki cukorgyár tartósan a napi 500 vagon feletti répafeldolgozást érte el. Büszkén állíthattuk, hogy azokban az években a Szolnoki Cukorgyár volt az ország legnagyobb és legmodernebb gyára, amely a belföldi cukorfogyasztás kb. 20 %-át adta. 

1991. június 26-án a Szolnoki Cukorgyárban a Béghin-Say francia cukoripari vállalat szerzett tulajdonrészt és irányítási jogosultságot. 2003 márciusában a többségi tulajdonos a Nordzucker AG lett. Ettől kezdve kezdődött a hanyatlás. A cukorgyár, mint Szolnok város legnagyobb élelmiszer üzeme, kilencvenhárom év után, 2007-ben fejezte be működését. 
Halkan, szótlanul vettük tudomásul. Büszke kéményeit lerombolták. Míg álltak és füstöltek, a munkások reménykedtek.

2014

Munkásszálló a Kőrösi úton

A munkásszálló épületei délről [szerintem: északról - KK] nézve

»Szolnoki 200 személyes munkásszálló

Az épületegyüttes helyét Szolnok ipari célra biztosított területén jelölték ki — a Kőolajipari Tröszt kétemeletes irodaháza mellett.
A munkásszálló három egyemeletes pavilonnal történő kialakítása — a földszinti összekötő nyaktagokkal esetleg későbbi fejlesztésre is lehetőséget ad. A tájba illő alacsony tömegek ritmusa emberi léptékű és közvetlen kapcsolat lehetőségét adja az épület és a kialakuló zöldterület között.
A lakóhelyiségek a szükséges járulékos helyiségekkel (tus, WC-k, tisztítószoba, melegítőkonyha, társalgó, olvasóterem) együtt a földszinten és az emeleten helyezkednek el. A középső pavillon földszintjén alakult ki a központi előcsarnok, portáslakás, mosoda, valamint vendégszobák.
Az egyes lakóegységek kettő és négyágyas elrendezéssel készültek garderobbal és mosdóval felszerelt előtérrel.
A nyugati homlokzatok a délutáni nap meleghatása miatt loggiás kialakítással  készültek.
Az épület 5,00 m fesztávolságú harántfalas szerkezeti rendszerrel épült, előgyártott vb. gerendás födémekkel, valamint távfűtéssel.
Tervezés ideje: 1959–60., kivitelezés ideje: 1960–61. Beépített köbtartalom 13 466 lm3.
Sz. Gy.«

Homlokzati részlet

Építész: Szmetana György (LAKÓTERV)
Statikus: Pálffy Tibor, Fazekas István
Elektromos: Szilágyi Márton
Víz-csatorna: Sinkovics Istvánné
Fűtés: Turmezei Ödön
Kertészet: Szentpéteri István

Emeleti alaprajz

A fenti idézet, a képek és a képszövegek forrása: 

Magyar Építőművészet, 1963/1.

A Kőolajkutató Vállalat egykori munkásszállójának épületei a Google 2012. évi utcaképén.

A "papírgyári lakótelep"

A "papírgyári lakótelep" első két épülete. Képeslap részlete. Kiadja Fuchs Lipót és fia, Szolnok, 1899.

»A gyári lakótelep az 1941. évi másodszori indulás alkalmával alakult ki. 1940-ben vásárolta meg az új részvénytársaság az 1905-ben leégett Hungária Gőzmalom iroda céljaira 1896-ban épített két emeletes épületét [19. és 20.] is tartalmazó telket. Az egyik épületet tisztviselő lakóépületként tünteti fel az 1947. évi gyári alaprajz. A Gőzfűrész és Ládagyár Rt-től 1940. november 6-án vásárolt telken pedig a kultúrház [Tószegi út — ezt egy következő bejegyzésben mutatom be] mellett három lakásból álló munkás lakóépület is volt, amit még 1905-ben építettek.
Ebből a egymástól elkülönített két telken lévő három régi épületből alakult ki 1940-ben a gyár első lakótelepe.
A lakótelep felújítására, majd pedig bővítésére a háború utáni helyreállítás időszakában került sor. Az 1945–46. években átalakították és korszerűsítették az ú. n. „Tisztviselő Lakóépület”-et és a kultúrház melletti három lakást.
Új lakásokat is építettek ezekben az években, éspedig a lakótelepen 1945-ben tisztviselői ikerházat (33. épület) és az élmunkások ikerháza (34. épület) elnevezésű lakóházakat. [...] Így fejlődött ki a gyár területéhez [...] csatlakozó gyári lakótelep. A lakótelepen korszerű, komfortos lakások szolgálták a gyári törzsgárda tagjainak szociális ellátását.«

19. Tisztviselő lakóépület (1896)

20. Munkás lakóépület (1896)

31. Sertésólak és fásszín (1945)

32. Sertésólak, kecskeól és fásszín (1945)

33. Tisztviselői ikerház (1945)

34. Ikerház élmunkások részére (1945)

Az idézet, az ábra és magyarázat forrása:

Balla Dezső–Török János A Szolnoki Papírgyár története

(Szolnok, 1979.)

A "papírgyári lakótelep" a Google térképén, 2014.

A Hungária műmalom (4. – a malom utóélete)

A szolnoki Hungária műmalom 1892-ben őrölt először gabonát, majd 1905. augusztus 20-án leégett. A tervezéséről, építéséről, működéséről és (részleges) pusztulásáról az előző bejegyzésekben szóltam. (Lásd: 1. rész, 2. rész, 3. rész)
A leégés okáról érdemes még idézni Kaposvári Gyulát: „…mint az egyetemen Cholnoky Jenő professzor az egyik földrajzi órán elmagyarázta: »lisztrobbanás áldozata lett«. Ennek pedig éppen az volt az oka, hogy annyira finomra őrölte a lisztet, hogy a hagyományos felszerelésű és szellőzésű malmoktól eltérően telítődött a belső levegő a lisztpor milliónyi apró részecskéivel. Ezáltal hihetetlenül megnövekedett az égési felülete, s ez olyan gyors égést okozott, hogy valósággal robbanás ment végbe a zárt térben. A vizsgálat tapasztalatai alapján rendelték el országosan, hogy a műmalmokat különlegesen erős szellőztető berendezésekkel kell ellátni.”
A helyi lap a katasztrófát követő hónapokban — részben a Molnárok Lapjára hivatkozva — újjáépítési tervekről adott hírt, a „Hungária” Gőzmalom Részvénytársaság 1906. évi közgyűlésein azonban végleg eldőlt, hogy a malmot nem építik újjá.
A világháború kezdetekor azonban még viszonylag épen álló épületei is voltak. Erről Winter András középiskolai tanár naplója tanúskodik: „… 1915-ben vonultam be katonai szolgálatra… Önkéntes kiképzésemet Szolnokon kezdtem élvezni, a leégett Hungária malom épen maradt két épületében volt az önkéntes század. Én otthon-lakhatási engedélyt kaptam…” (Szabó István: Valahol Oroszországban… Egy szolnoki hadifogoly első világháborús feljegyzései. Debrecen, 1992)
Mintha éppen a fenti sorok illusztrálására készült volna az alábbi képeslap, melyet a Profila nevű aukciós cég honlapjáról mentettem el néhány éve:

Időnként ismét feltámadt az újjáépítés reménye, ennek azonban egy újabb tűzvész vetett véget. Az egyik helyi lap híre szerint 1918. szeptember 5-én „éjjel fél 1 órakor tüzet jelzett Szolnokon a toronyőr.

Alig öt perc alatt teljes készültséggel vonult a tűzhöz a tűzoltóság és már elindulásukkor elterjedt a késő éjjeli járók között a hír, hogy ég a Hungária műmalom.

A Hungária malom tulajdonát képezi a nagy telepen lévő öt gáterra berendezett gőzfűrészgyár is, melyet a malomtól újvárosi Víg Gyula bír haszonbérbe.

A tűz a gőzfűrész üzemében keletkezett, mely csakhamar lángba borította az egész épületet, átcsapva a környezetében felhalmozott nagy mennyiségű faanyagra, majd onnét a malom gépházára.

A tűzoltóság mindent elkövetett a tűz lokalizálására, de a kis erő képtelennek bizonyult a toronymagasságú lángtenger terjedését feltartóztatni.

Minden igyekezetük odairányult tehát, hogy megmentsék a malmot, a raktár és irodai helyiségeket, mely munkájukat több órai fáradozás után siker is koronázta.

Teljesen leégett a malom gépháza a gépekkel és kazánokkal, leégett a gőzfűrészgyár épülete a benne lévő összes gáterekkel, valamint martalékává vált a tűznek a közvetlen közelben lévő mintegy 35 waggon feldolgozott faanyag.

A malomkazán és gépeinek elégése igen nagy veszteséget jelent, mert ez a malom éjjel nappal a haditermény megbízásából őrölt; a katonaság részére őrölte a gabonát.

A mostani géphiany miatt talán fél év is eltelik, míg a malom a gépházat felépítteti és azt új gépekkel berendezi.

A rendőrség tűzvizsgálatot tart és nagy energiával kutatja a tűz keletkezésének okát.

A kár, mely fél millió Koronát tesz ki, biztosítás útján megtérül.”

Helyén és a körülötte lévő területeken épült fel az 1930-as évek közepén az azóta már szintén megszűnt papírgyár, de — mint T. Szűcs Margit 1958-ban írt, egykori szemtanúk emlékeire is támaszkodó pályamunkájában olvashatjuk —, a föld alatt lévő romok még ma is tanúskodnak a hatalmas malomról.

Cholnoky Jenő szolnoki fotói

Cholnoky Jenő, a magyar geográfia jelentős tudósa többször járt városunkban. Legismertebb a Magyar Földrajzi Társaság 1927. május 21–23-án Szolnokon rendezett vándorgyűlésén való részvétele (Bátky Zsigmond, Fodor Ferenc, Bartucz Lajos és mások társaságában). 1913. február 5-én a Zempléni Múzeum gyűjteményében lévő, feleségének írt s Szolnokon feladott képeslap tanúsága szerint csak átutazóban volt — a vonat késése adott neki alkalmat a híradásra. Ugyanezen év nyarán azonban már tudományos céllal érkezett ide, s az Újvárosban is járt.

Erről a Cholnoky Jenő Földrajzi Társaság honlapján közzétett fényképei révén van ismeretünk. A kitűnő adatolás következtében azt is tudjuk, hogy a képek 1913. augusztus 8-án készültek, s hogy mely részleteket örökítettek meg számunkra.

A fenti fotó — címe szerint — „a készülő rakpart felől” ábrázolja a várost és a Tiszát. Ekkor a nagy kanyaron túl, az Újvárosban, talán a Hungária malom (később papírgyár) alatti parton állt a tudós.

A két alsó kép Paládicspusztán készült. A fentebbi „A paládicsi szigetre vezető út fűzfasora árvízben” címet kapott, a legalsó a „Naplemente a paládicsi szigetnél” címet. (A pusztát 1914. január 8-án csatolták át hivatalosan Pest megyétől Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez, ezen belül Szolnok városhoz.)

A "Téglaház" égése 1905-ben

1905. augusztus 20-án kigyulladt Szolnok város akkori legnagyobb ipartelepe, a Hungária gőzmalom. A tűz a hétemeletes épület ötödik vagy hatodik emeletén, az un. „koptatóban” ütött ki, majd gyorsan tovább terjedt a többi épületre. (Lásd a Hungária műmalomról szóló bejegyzéseket!) Sajnos a tűz nem állt meg az ipartelepen, hanem elérte a szomszédos „Téglaház” nevű városrész lakóházait is. (Ez nagyjából a malom és a Tisza közötti terület.)

A "Téglaház" épületei Szolnok város 1903. évi házszámozási térképén (J-Nk-Sz. Megyei Levéltár).

A Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok 1905. augusztus 24-én megjelent tudósítása erről is részletesen beszámol:

»Ami előre látható volt, az be is következett. Amikor a lisztraktár nagy robbanással égni kezdett, s az emberek futva menekültek a raktár közeléből, a katonaság a Vágóhíd utcát kordonnal elzárta, mert lángokban égett a téglaház is. A malom és a lisztraktár hatalmas lángnyelvei ugyanis a Vágóhíd utca házait nyaldosták, s nehány ház azonnal lángba borult. A legborzalmasabb jelenetek itt folytak le. A sűrűn összevissza épített viskók lakói jajgatása és zokogásával telt meg a levegő. Az asszonyok szívszaggató hangon esdekeltek segítségért, a férfiak az égő házakból hordták ki a bútorokat és élelmiszereket. Fedél alá nem lehetett vinni sehová, mert nem tudták, melyik percben hol fog kiütni a tűz. Lehurcolkodtak tehát a Tisza partjára és a vízben lévő tutajokra. Siralmas látványt nyújtott ez. — Ott feküdt a földön minden vagyonuk: néhány vánkos, egy pár szék és ágy. Szívfacsaró volt nézni, hogy öreg emberek és asszonyok szemeiből mint sajtolta ki a fájdalom a könnyeket. [...]

Csupa szegény emberek háza van a Téglaházban. Eleinte még élt a remény, hogy csak a lisztraktár közelében lévő házak esnek a tűz martalékául, de utóbb látható volt, hogy a mentési munkálatok eredményre nem vezetnek. A tűz végigfutott a Vágóhíd utcából nyíló szűk sikátoron és lángtengerrel borította el az egész utcát. Csak életveszéllyel lehetett itt tartózkodni. — Mire besötétedett s a szél elcsendesedett, nem terjedt tovább a rémes tűz. [...]

A Téglaházban eddigi adataink szerint a következő egyének háza égett le: Szabados János, Bozsó Jánosné, Urbán Istvánné, Szabados Mihályné, Farkas János, Gyetvai János, Pongó István, Zeller István, Berkes Antal, Kubik Antal, Pongó Márton, Matuzka János, Péter István, Szaszkó István, Csordás József, Örmöngyi József, Fehér Mihály, Török Gábor, özv. Zsiros Jánosné, Munkácsi Mihály, Tiszavidéki hitelintézet, Klein Mór, Mordán János, Szabadszállási József, özv. Szép Jánosné, Klimont Antal, Bálint Mihály, özv. Farkas Mihályné, Csollák Józsefné. [...]

Még vasárnap éjjel folyamán összeírta Kludik polgármester a Téglaház tűzkárosultait. Eszerint kárt szenvedett 29 háztulajdonos, akiknek leégett 46 lakóházuk összes melléképítményeikkel. A leégett házak közül csak kettő nem volt biztosítva: a Zeller Józsefé és a Munkácsi Istváné.
Hétfőn reggel összeírta a polgármester a rendőrség közbejöttével a helyszínen a leégett házakban lakók összes kárát, melyet ingóságaik elhamvadása következtében szenvedtek. 44 szegény lakónak 6371 koronát tesz ki kára bútorokban, élelmiszerekben és ruhaneműekben. E 44 szerencsétlen család, mely 54 tagból áll, most Klein Mór gőzfűrész-tulajdonos nagylelkűsége folytán az ő telepén helyezkedett el.
Miközben a polgármester összeírta a tűzkárosultak névjegyzékét, megjelent a helyszínen Fáy György monostori nagybirtokos és 80 koronát adakozott a szerencsétlen emberek nyomorának enyhítésére.
A polgármester még hétfőn összehívta a városi tanácsot a gyűjtés és a segélyactió módozatainak megbeszélésére. A tanács elhatározta, hogy gyűjtőíveket bocsájt ki, és mozgalmat indít a szerencsétlen emberek segélyezése érdekében. Örömmel jelenthetjük, hogy a gyűjtés máris eredménnyel járt, mert már eddig is több mint ezer korona gyűlt egybe, mely összegből 140 koronát a pillanatnyi nyomor enyhítésére már ki is osztottak. A pénzt a városi közpénztárban őrzik.
Egy nemes lelkű emberbarát, Fehér Lipót takarékpénztári igazgató még a hétfői nap folyamán 100 koronát gyűjtött össze a károsultaknak, mely összeget a városnál helyezte letétbe.
Szenes Adolf 12 leány részére, akiknek ruházatuk a tűz martaléka lett, 12 ruhára valót ajánlott fel. A gyűjtés egyre folyik, de az adakozók neveit ez alkalommal helyszűke miatt nem közölhetjük. A város tanács tegnap délután tartott ülésében újra foglalkozott a segélyezés körüli teendőkkel.
A polgármester a helybeli biztosító intézet fejeit tanácskozásra hívta egybe és kérte, hogy a károsultakkal szemben a méltányosság álláspontjára helyezkedjenek. Ennek lehetőleg sikere is lesz.
Miután úgy a tűz elleni védekezésnél, valamint az élet- és vagyonmentésnél, úgy a szerencsétlenül járt károsultak kipuhatolása és segélyezésénél az irányító vezetés Kludik Gyula polgármester kezében összpontosul, aki az 1892. és 1893. évi kolera, az 1895. évi nagy árvíz, az 1904. évi vasúti sztrájk, az idei Scheftsik-féle malomtűznél olyan fényes tanújelét adta ügybuzgalma, nyugodtsága és fáradhatatlan tevékenységének, amelyet a legutóbbi nagy szerencsétlenségnél követett eljárásával csak betetőzött, megnyugvással tekinthet a közönség arra, hogy a nagy szerencsétlenség fájdalmas hatásai lehetőleg enyhíttetni fognak.«

A Téglaház nevű városrész, háttérben a leégett Hungária malommal. Képeslap részlete.